Lectori salutem!
A jövőben azért jelentkezem heti rendszerességgel bloggal, Kedves Olvasó, mert színikritikus vagyok, és az általam látott előadásoknak a töredékéről tudok csak írni. Az eszményképem a 20. század egyik legnagyobb hatású recenzense, egy bizonyos Kosztolányi Dezső, aki azt vallotta, hogy a bíráló feladata rendszeresen eljárni a színházakba, és az élményeit megosztani az olvasóval. Véleményem szerint ennél pontosabban nem lehet megfogalmazni a színikritika lényegét, és ígérem, hogy én is erre törekszem majd. Ez nem jelenti azt, hogy itt kritikák gyűjteményét találja az érdeklődő, sokkal inkább szubjektív hangulatú, de a szakmai alapokat sem nélkülöző beszámolókat töltök majd fel. Nem mindegyik előadásról írok, azok kerülnek majd az érdeklődésem előterébe, amelyek valamiért emlékezetesek, és abban reménykedem, hogy az írásaim hatására, mások számára is azok lesznek.
Két olyan, német nyelvterületről származó darabot mutattak be januárban, amelyek semmiképpen sem nevezhetők a magyar színházi repertoár szerves részeinek. A kortársakat játsszunk vagy inkább klasszikust, örökzöld kérdésében mostanában hajlamos vagyok az előbbire szavazni. Ezért most nézzünk a jelenkori szerzők műveiből készült premierekből kettőt.
Izgalmas dolog megkeresni az ülőhelyünket a kamaraszínházakban, mivel előadásonként máshogy rendezik el a székeket, máshol van a színpad, ezzel együtt a nézőtéri alkalmazottak feladata is nehezedik, hiszen nemegyszer megtörtént már velem, hogy a jegyem egészen más sorba szólt, mint ahová végül leültetettek. Most is hasonló cipőben járok. Miközben arra várok, hogy a jegyszedő eligazítson a széksorok között, azt olvasom a Katona József Színház Kamrájának szórólapján, a nézőtér borzongató félhomályában, hogy el kellene menni a végsőkig. Nagyszerű, teljesen egyetértek ezzel a sokat ígérő megállapítással. Többek között ezért is ültem be nagy várakozással Helmut Krausser kétszereplős darabjára, a Bőrpofára. A texasi láncfűrészes mészárlás című horrorfilmen alapuló, 1993-ban írt drámát még sohasem játszották Magyarországon, ez csak növeli a jóleső izgalmamat.
Az előadás valóban sokat sejtetően kezdődik. Egy, a mindennapok taposómalmával mit sem kezdeni tudó fiatalember azt gondolja, hogy ő „leatherface”, aki áldozatainak arcáról lenyúzza a bőrt és maszkot készít belőlük. Mészáros Béla próbálgatja a barátnője pénzéből frissen vásárolt láncfűrészt, összekeni kötényét malacvérrel, a háttérben közben megy a ma már klasszikusnak számító film, a fiú próbálja utánozni a gyilkos mozdulatait. A szokásos kérdések ezúttal is megkerülhetetlenek: én vagyok a hülye, vagy esetleg a külvilág az? A srác valóban foglyul ejti a barátnőjét, vagy csak játszik vele? A humort sem nélkülözi a felütés, azonban később ellaposodik az előadás. A valóság és a képzelet síkjainak összekeverésével, a teljesen eseménytelen, kispolgári panellét kritikája kívánna lenni a Bőrpofa, ám a rendezés erőtlen ehhez.
Sajnálom a két tehetséges, fiatal színészt, Mészáros Bélát és Borbély Alexandrát, kettejük közül még az előbbi járt jobban, hiszen a női figura vázlatos. Az alapanyag egyenetlenségei ellen a szereplők sem tudnak mit tenni. Krausser drámája maximum expozíció egy majdan megírandó másikhoz. Dömötör András korrekt, könnyen emészthető előadást rendezett, de ehhez a darabhoz nem elég agyament a stílusa. Nem biztos, hogy a végig a színpaddal szemben ülő publikum elhelyezése szerencsés döntés volt. Az már egy másik, teljesen jogos felvetés, hogy a Katona József Színház dramaturgiája hogyan jutott el a középszerű darabig.
Zsótér Sándor olyasvalamit tud, amire sokan csak vágyakoznak: úgy ért a (színész)nőkhöz, ahogyan kevesen a jelenlegi rendezők közül. Tudvalevőleg a drámairodalom inkább a férfiaknak kínál formátumos szerepeket, ezért is érdekes, hogy Zsótér több tucatnyi előadása közül egyre sem emlékszem, amely a férfi protagonista játéka miatt maradt volna emlékezetes. Bezzeg Csomós Mari a Radnóti Színház Medeajában, Básti Juli és Béres Ilona Vígszínház A kaukázusi krétakörében illetve A kék madarában felejthetetlen marad sokunk számára.
Zsótér a kortárs magyar színház radikális újraértelmezője, a közönségszervezők rettegett Sanyija, akinek az előadásaira bizony sokszor nem könnyű eladni a jegyeket. Mind a szakma, mind a közönség hajlamos az újszerű előadások mellett elmenni, csak azért, mert kicsit más intenzitású befogadói aktivitást igényelnek. Persze Zsótér fogadtatására nem ez a jellemző, hiszen körülbelül másfél évtizede, hol jogosan, hol jogtalanul a rendező úr a kritika dédelgetett kedvence, szinte nincs olyan évad, hogy valamelyik darabja ne szerepelne a Pécsi Országos Színházi Találkozó programjában.
A pályáját valaha dramaturgként kezdő rendező ezúttal az osztrák, Nobel-díjjal kitüntetett Elfriede Jelinek epikusan terjengős Nóra, miután elhagyta a férjét, avagy a társaságok támaszai című drámáját vitte színre.
Feszes ritmusú, nagyon pontos szituációkból összeálló előadás láthat az Örkény Színház közönsége, amely úgy gondolja újra a nők társadalmi helyzetét, hogy egy pillanatra sem válik didaktikussá. Elfriede Jelineket a csapdába esett, a férfiaknak mindig és mindenhol kiszolgáltatott nő érdekli. Nem nehéz belátni, hogy női olvasói szempontokat érvényesítve ritka kiábrándító drámáról beszélünk. Nehéz olvasni a darabot, mert sokszor tűnik úgy, mintha szöveggyűjteményt böngésznénk a közgazdaságtanból és persze a gender studiesból.
A darab ott kezdődik, ahol Ibsen drámája befejeződik. Nóra válása után gyári munkásként helyezkedik el, beleszeret egy dúsgazdag mágnásba, aki szeretné megvásárolni azt a földet, ahol gyár található. Összefonódik a tőke és a magánélet, a darab végére kiderül, hogy az előbbi az erősebb. Tehát inkább Karl Marx, semmint Germaine Greer. Többen megjelennek az Ibsen-darabból ismerős figurák közül: Torvald, a férj, aki szereti, ha verik, és Lindéné, aki élvezi, ha üthet.
Az első felvonás sikerült jobban, mert a szöveg darabosságát ellensúlyozó ötletes játékszituációk itt sikerültek frappánsabbra, és a humor is inkább itt a jellemző, de nincs gond a második felvonással sem, csak többször elengedi az előadás a néző kezét.
Kerekes Éva Nóra szerepében csodálatos és megunhatatlan. Mit lehetne róla elmondani? Valószínűleg semmit, őt nézni és látni kell. Egy törékeny test, amely az ötvenhez közel is kellően hajlékony, ahhoz hogy megmutatassa a lélek bugyraiban tomboló kétségbeesést, és az igazi, érdek nélküli szerelmet. Minden jelenettel közelebb jut a pokol legbelsőbb köréhez, és végén el is éri: nincs menekvés, újra Torvald párja lesz. Az elmaszatolt szemfesték, a táskás szemek az arcon, a vállig érő, zilált szőke haj, a mindezek ellenére vonzó, nőies külső - telitalálat. Nincs szüksége igazából a beszédre, amit nem lehet elmondani, azt el kell táncolni, vagy legalábbis próbálkozni kell vele. Kerekes jelen van, akkor is, ha „csak” a színpadon van. Jelenlétének mázsás a súlya, ezt csak a legnagyobbak mondhatják és mondhatták el magukról. Ehhez a nagyszerű előadáshoz ő kellett, valamint Zsótér Sándor Ungár Júlia dramaturgból, Ambrus Mária látványtervezőből és Benedek Mari jelmeztervezőből álló állandó csapata és az Örkény Színház invenciózus társulata.
